Lámpagyár

zubogok egyre feljebb
mint nyűgtelen akkord
– arcokon török utat
majd könnyeket rejtek –
bebújok zakód alá
lecsorgok lábadon

hamis eső vagyok
erős zivatar s pára

felhőkbe

írva

helyedre mászik
a cammogva vacogó
álom
ez most itt a távozás
hiszen – fázom – már
a paplan melege is
megszokásból hűlik...

hétnegyvenkor
nélküled

elcsendesül ha törökülésben 
egy gondolat közé ragad…
hajának bálványában száll tova
s totemként van jelen… adott

a hely
a nyitott tekintet
egy álom
s csukott szavak

lábaira mászik az űr mélye...
– Gyere mutatom! – mondja

torokból húzol egy slukkot vissza
ócska csónak a vörös véredényben
a halál varázslat s az ébredésben
álmod emléke tart fogva

rab vagy… arctalan
önmagad rabja

a zimankó lépteivel veszel össze… 

majd szét
kötött pamutjaid hiányába bámulsz
magadra öltöd a durva részeket
feketét mozdítasz acélfogak

között

aztán persze fogadkozol
hogy majd legközelebb

legközelebb
közelebb